A fehér koporsó egyre mélyebbre került, Liam pedig megszorította a kezem. A temetés alatt most először körülnéztem. Ott volt az összes rokonom, és a család barátai, és mind engem és az öcsémet bámult. Biztos azt nézték, mikor esünk össze sírva, hogy ne vegyék el az anyukánkat, vagy, hogy mikor kapok hisztirohamot, hogy anyu sosem akart koporsós temetést. Mert, hogy utóbbi megesett párszor az elmúlt pár napban... Levettem a tekintetemet Douglas bácsikámról, és újra a koporsóra szegeztem. Már csak a teteje látszott ki a földből. Összeszorítottam a számat, hogy még véletlenül se csússzon ki, hogy nem akarom, hogy a nagy fehér koporsó a föld alá kerüljön, mert benne van az anyukám.

Az apámat 4 éve láttam utoljára. New Jersey-ben él, egy afféle unalmas kisvárosban, amit csak a filmekben látni. Gyűlöltem azt a helyet. Gyűlöltem az embereket, és gyűlöltem ott lenni. Leginkább Bella Swan-hez tudom hasonlítani magam, csakhogy ő önkéntes száműzetésbe vonult, míg nekem muszáj oda költöznöm. Bár szerintem azért Mason kevésbé unalmas, mint Forks, legalábbis, van mozi meg "pláza".
- Millieeeee! - rángatott vissza Liam a valóságba.
- Mi az? - kérdeztem.
- Keressük meg a bőröndöket, meg apát. - mondta, és jelentőségteljesen rám nézett.
Persze ő már nagyon várta, hogy apánál lakhasson. Ő sem találkozott vele már 11 éves kora óta.
Liam és én unalommal vártuk, míg mindegyik, szám szerint 8 bőrönd megérkezett. (2 neki, 6 nekem) és kimentünk a sok várakozó ember közé.
- Liam, Cammie, végre, hogy megérkeztetek! Megbízhatatlanok ezek a légitársaságok, 2 óra késés...De a fő, hogy megérkeztetek. Jól utaztatok?
- Szia apa. - sóhajtottam.
- Apuuuu!!! - ugrott a nyakába Liam.
- Szia kishaver. Na, hogy bírtad a nővéredet 3 órán keresztül? - kérdezte.
A szememet forgattam, miközben Liam azt ecsetelte, hogy mennyire unalmas voltam, végig csak zenét hallgattam, meg olvastam. Mintha ez olyan nagy bűn lenne.
- Na és te Cammie? Jól vagy? - kérdezte aggodalmas képpel.
Úgy bírom, hogy mindenki máshogy hív...Liam Millie-nek, apu Cammie-nek, anyu meg mindig Milla-nak hívott. Bár én sem tudtam sosem eldönteni, hogy melyik tetszik a legjobban.
- Okésan. - morogtam. - Megyünk már?
Apu segített kicipelni a bőröndöket a kocsihoz, majd kínos, és egyben unalmas másfél órás autóút elé néztünk.
- Kislányom, még mindig nem értem, miért nem akarsz velünk beszélgetni. - nézett rám apa.
Megvontam a vállam, ő pedig lemondó sóhajjal újra az utat nézte.
Liam viszont oda-meg vissza volt, hogy végre apával lehet, így végig harsány volt a beszélgetés körülöttem. De én egy szót se szóltam. Az iPodomon a három legtöbbet hallgatott szám ment, újra és újra, és sosem bírtam megunni.
- Mindjárt ott vagyunk. - jelentette be apa, én pedig felnéztem.
Az út két sor óriásfenyő között vitt minket egyre közelebb, egy aranyos, bézs színre festett házhoz. Már kívülről eldöntöttem, hogy imádom ezt a házat, de a belseje csak tetőzte ezt az egészet. Mikor beléptem, egy apró, világoskék és fehér konyhába kerültem, ahonnan apu tovább vezetett minket a nappaliba, és a lépcsőhöz. Rá kellett jöjjek, hogy a ház alapterülete nagyon pici. Az emeleten 2 háló és 1 fürdő volt. Már kezdtem kétségbeesni, mikor apa közölte, hogy az én szobám eggyel feljebb van. Hagyta nekem, hogy egyedül nézhessem meg, így mikor felértem a lépcső tetejére, tátva maradt a szám. Az egész szoba akkora volt, mint a lenti konyha és nappali együttvéve, vagy mint apa és Liam szobája. A lépcső egyből a szobába nyílt, ezzel még hangulatosabbá téve azt. A korlát fehérre volt festve, így a padlószőnyeg is fehér lett. Két falat világos lilára festettek, ezek mellett volt egy íróasztal, egy üres könyvespolc, egy sminkasztal, egy óriási szekrény, és egy plazmatévé. A másik két fal halvány rózsaszín volt. Ezeknél egy óriási ágy, rózsaszín ágyneművel, egy hófehér zongora és három fehér komód kapott helyet. A szoba közepén három lila fotel terpeszkedett. Két ablak is volt, az egyik az ágy felett, a másik pedig az íróasztalnál. Felfedeztem egy ajtót, a szekrény mellett, ami az én, egyedülálló, rózsaszín fürdőszobámba vezetett. Leraktam a táskámat az egyik fotelba,és végigvágódtam az ágyon. Már gondolatban eldöntöttem, hogy a plafonra, és az ágyamnál lévő falra fogom ragasztani a posztereket. A komódok pedig tele lesznek képekkel, és apró dolgokkal.
- Cammie? - jött fel apa a lépcsőn.
Csillogó szemekkel néztem rá.
- Imádom. - mondtam, és megöleltem.
- Akkor jó, reméltem, hogy tetszeni fog. Tessék itt van 2 bőrönd, mindjárt hozom a többit, és hagylak kipakolni. - mondta, és lement a lépcsőn.
Az egyik bőrönd - egy fehér alapon, lila és kék karikás - pont a poszteres bőrönd volt. A másikban a könyveimet hoztam. Így nekiálltam azokat kirakni a könyvespolcra. Még szerencse, hogy apu gondolt a könyveimre, mert mint később kiderült, az összes szekrényt elfoglalták a cuccaim, így azokat nem tudtam volna hova rakni. Fáradtan huppantam le az íróasztalomhoz. A fiókokban megtaláltam az összes tankönyvemet, ami majd kelleni fog. Majd tudatosult bennem, hogy holnap lesz egy hónapja, hogy anyu meghalt. És, hogy holnap kezdődik a suli.
- Apu, lesz olyan ember az osztályomban akit talán ismerek is? - kérdeztem.
- Háát öhm... Ugye emlékszel Sam Jones-ra? - kérdezte, elhúzva a száját, mert tudta, hogy nagyon jól emlékszek rá.
- Gondolom, ez azt jelenti, hogy emlékezzek Matthew Jones-ra is, igaz? - kérdeztem gyanakodva.
- Úgy valahogy. - vakarta zavarában a fejét.
Dühösen meredtem rá, majd vissza csörtettem a szobámba.
Matthew Jones volt gyerekkorom tönkretevője, a leggonoszabb, legnagyképűbb és legundokabb srác, akit valaha ismertem. Sam Jones pedig a szörnyeteg ikerbátyja.
Sammy volt a jó iker, Mattie meg a rossz. Kiskorukban ellentétei voltak egymásnak, mint tűz és víz. Sam szőke hajú és kék szemű, míg Matt barna hajú és zöld szemű volt. Sam imádott zongorázni, akárcsak én, Matt pedig már 8 évesen is a kocsikat, meg a motorokat imádta. Kiskoromból a Mason-i nyarak maradtak a legrosszabb emlékeim. Akkor apu még egy másik, 1 hálószobás házban lakott, ahol én és Liam a nappaliban aludtunk. De ezzel nem volt semmi baj, kicsik voltunk. Sam-et és Matt-et a játszótéren ismertem meg, és azok után mindig együtt lógtunk, de Sammel mindig jobban voltam mint Mattel. Ő mindig egy szörnyeteg volt, elrontott minden játékot és állandóan ellenem volt. De az utolsó nyáron mikor itt voltam, 14 éves korunkban, már nagyobbak voltunk. Sorra hozta a különböző csajait, amit én és Sam csak néztünk. Majd rám is megpróbált rám mászni, de Sam nem hagyta, így vele is összeveszett. Azóta az eset óta, egyikükkel sem beszéltem. Most pedig egy osztályba fogok velük járni? Hát ez remek, mondhatom. :@
Vacsora után - ami három mirelit pizza volt...- apa és Liam leültek társasozni. Engem nem is hívtak. Már nem mintha mentem volna, de így még jobban éreztem, hogy nem itt van a helyem, hogy otthon kéne lennem. Hogy itt tök felesleges vagyok.